Két hét telt el azóta, hogy hazajöttünk a kórházból. Két hete vagyunk itthon és próbálunk felvenni egy ritmust, próbálunk mindent megtenni annak érdekében, hogy a baba jól érezze magát és mi se sodorjuk magunkat teljesen háttérbe. Bár tudom, hogy csak a könyvekben lehet olvasni ilyesmiről, de ez a pici baba érkezett a mi életünkbe, és nekünk is tudnunk kell élni egymással és a babának is velünk. Remélem sikerül megtalálnunk majd azt a bizonyos utat, hogy ez tényleg mindenkinek működjön. 

Viszont addig amíg eljutunk oda, beszéljünk kicsit arról, hogy mi is történt a kórházban. Beszéljünk arról, milyen volt az a bizonyos 12 óra, amíg találkozhattunk a babánkkal. Nem volt egyszerű, egyáltalán nem volt az és valahol még mindig nehéz beszélni róla. Meghatározó élmény volt, ez biztos, de nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz. A nehéz most jelent fizikai nehézséget és persze lelkit is. Nehéz, mert én magam semmilyen fizikai fájdalmon nem mentem át, hacsak nézni a feleségem szenvedését, hősies kitartását és tartani a lelket benne, hogy mindent nagyon jól csinál, nem számít annak. 

Nálunk a legelejétől kezdve egyértelmű volt, hogy közösen szülünk, megyek én is, apás szülés és ott leszek végig mellettük. A COVID-19 szituáció ezt azért kicsit megnehezítette, a harmadik trimeszterben egyik vizsgálatra sem tudtam bemenni, nem tudtam részt venni a vizsgálatokon, nem láttam a babát csak képeken. A szülés is szervezést igényelt, mert csak teszt után mehettem be és nekem is bent kellett maradnom végig, mert ha kijöttem volna, nem tudtam volna visszamenni hozzájuk. Ettől függetlenül, tudtuk, hogy ezt akarjuk és biztosak voltunk abban, hogy ez lesz mindenkinek a legjobb. 

Azon a bizonyos estén, éjszakán, már este elkezdődtek a rendszertelenül érkező fájások, most viszont nem mentek el. Éjfél után átment a dolog rendszerességbe, adott időközönként jöttek, ami már egyértelműen arra utalt, hogy mennünk kell. Kilenc nappal voltunk az eredetileg kiírt dátumtól, de úgy látszik az a bizonyos front megtette a hatását. Felhívtuk a szülésnőt, mentünk be a kórházba, 20 perc alatt összeraktunk mindent és ment minden menetrendszerűen. Vegyük úgy, hogy szülőszobára 4 órát várva kerültünk, majd onnan még 6 óra, hogy jöjjön az utolsó egy óra, aminek a végén láthattuk a babánkat. Ez a hat plusz egy óra viszont nem volt egyszerű. Nem tudom, nem lehet és nem is szabad mindent leírni abból amit itt lát, érez az ember, pár gondolatot viszont engedjetek meg nekem.

Sosem voltam képes elviselni a fizikai fájdalmat saját magamon, most arra is rá kellett jönnöm, hogy nagyon nehezen tudom elviselni, hogy valaki akit nagyon szeretek, szenvedjen. Hiába az epidurális fájdalomcsillapítás, amire két körben is sor került, azért a fájdalmak maradtak. A végére, az utolsó órára viszont teljesen megszűnt a csillapítás, mint akkor ott megtudtam ennek így kellett lennie, hogy az utolsó lökések sikeresek legyenek. Na ezt az egy órát viszont nagyon nehezen viseltük, nagyon megszenvedtünk és hatalmas tisztelet a feleségemnek, ahogy ezt viselte, ahogy ezt megcsinálta. Nagyon büszke vagyok rá. Attól amit én gondoltam, láttam, éreztem, nem hiszem, hogy rossz vagy jobb ember lennék ma vagy másképp tekintenék bárkire is. Viszont volt egy hatalmas élmény, aminek nagyon örülök, hogy részese lehettem. Sikerül-e valamikor feldolgozni ezt, nem hiszem, elfogadni és eltenni valahol magamba, az biztosan menni fog. (Na jó, akkor amikor a placentát kellett megszülni besokalltam kicsit, de abban a 12 órában valamikor nekem is be kellett.)

A szülés, születés, igen, egy hatalmas csoda, fájdalmakkal, szenvedéssel de nagyon nagy örömmel a végén. Ami ezt el tudja kicsit vagy nagyon rontani, az az, hogy ha a végén jönnek még komplikációk, amik miatt sajnos most izgulhatunk (?) kicsit. De erről majd később, most örüljünk, hiszen túl vagyunk a szülésen és két hetesek is elmúltunk már.  

Van pár kérdés, amire szerintem bárkit kérdezünk, biztosan más választ fog adni, mint az előző válaszadó. Tudom, ez így viccesen hangzik, de egy olyan embernek, aki szeret racionálisan, rendszerekben gondolkozva élni, elég nehéz elfogadni, hogy itt, jelen helyzetben, nincs biztos válasz semmire. Ez persze, egy másik oldalról nézve, a gyerek és mi, mint szülők oldaláról nézve akár jó hír is lehet, hiszen minden csecsemő más, és másra van szükségük, másképp érzik jól magukat. Ettől függetlenül a kérdések adottak:

• Milyen hőmérséklet legyen a csecsemő / gyerek szobájában? 
  • 23 - 25, a legtöbb helyen ezt olvastuk, nálunk melegebb van. A gyerek, ettől függetlenül, ha tud és akar, alszik, max ledobja magáról a takarót.
• Mikor lehet szellőztetni? Bent lehet amikor nyitva van az ablak, esetleg átvihetjük egy olyan szobába ahol már órák óta nyitva van?
• Mikor lehet kimenni először sétálni, mennyit kell várni arra, hogy kimozdulhassunk közösen?
  • Mivel nyár van - hallottam több helyről - akár két hét után is ki lehet már menni sétálni. Tényleg? Biztos? A gyerek majd megmondja a saját kis nyelvén.
• Kell venni mérleget? (Vagy hasonló kérdés volt, a baby monitor, de azt tudjuk, hogy kötelező.)

Itt időzzünk el egy kicsit, mert ez a kérdés, bár egyszerűnek tűnik, nem az. Mi első körben úgy döntöttünk, hogy nem lesz itthon mérleg. Nem akartuk magunkat azzal idegesíteni, hogy naponta többször mérjük a gyerek súlyát, valahogy úgy gondoltuk, hogy a baba majd fejlődik, hiszen enni kap, aztán majd a heti, havi vizsgálatokon úgy is megmérik. Mint kiderült, ez volt a rossz gondolkodás. Azóta van mérleg, szóval ez pipa, de mondom miért volt ez rossz döntés elsőre.

• Mennyit eszik egy nap a csecsemő? Mennyit fejlődik egy nap? Mennyi a jó mennyiség és fejlődési súly?

Kérdések, amikre a mérleg nélkül esélyed sincs választ adni. Szóval, kaja előtt és után, mérleg, hogy lássuk mennyit is evett. Pár naponta ruha és pelus nélkül is mérni kell, hogy lássuk, mennyit fejlődik. Ha olvasgattok, kérdeztek, biztos vagyok benne, hogy nem egy választ kaptok, hanem mindenkitől mást. Borzasztóan idegesítő, mert folyamatos bizonytalanságban tartja a szülőket és jöhet az aggódás, vajon van elég tej?

Amikből mi főztünk, mert ahogy mondtam, mindenki szakértője a témának és mindenki tud valamit mondani.

• Igény szerint, naponta 6-8 alkalommal legalább. 
• Naponta legalább 500 - 600 gr. bevitele a fontos.
• Naponta legalább, a csecsemő méretétől függően, 350 - 450 gr. között. 
• A gyomra a csecsemőnek diktálja a tempót, na meg a kedve, hangulata és kitartása.

Tehát ha magasabb értékeket nézzük, nem állunk jól, ha a másikat, ahol már figyelembe kell(ene) venni a csecsemő súlyát, akkor minden rendben. Bizonytalanság, amiben nagyon nehéz megnyugtatni a feleségemet. Az már csak a hab a tortán, hogy az a bizonyos fejlődés milyen is legyen:

• 250 gr hetente most még?
• 20 gr naponta, de az csak 140 hetente, akkor most?
• Két hét alatt nyerje vissza születési súlyát a baba - ezt értjük, egy hét után megtörtént.

A mindennapok most így néznek ki, még apasági szabadságon, összekötve pár nappal az éves keretből, hogy beálljanak a dolgok itthon, de ez nehéz, mert ahogy látjátok fentebb is, nincs benne szabály, nincsenek határok és nincsenek fix dolgok.

Apaként, meg úgy egyébként is, teljesen más visszaemlékezni az elmúlt három évre. A baba nem csak úgy lett, ezt persze tudja mindenki, azt viszont csak maximum sejtheti, hogy nem minden megy, ment egyszerűen. Tudjátok, az a gondolkodás, hogy csak simán, természetes úton teherbe esik valaki, ma már nem is annyira egyszerű. Negyven felé közeledve, furcsa nagyon ez az érzés, hogy bár mindent megteszel, nem sikerül teherbe esni. És itt kanyarodunk vissza 2017 második feléhez, amikor még nem is nagyon sejtettük, hogy milyen út áll előttünk. 

Három éve, ilyenkor kezdtük el érezni, hogy valami nem stimmel, fájdalmas volt az együttlét és a feleségemnek további problémái is adódtak, amiket nehéz volt kezelni. Jöttek a vizsgálatok, a folyamatos visszajelzések, hogy minden rendben van, de tudtuk, hogy nincs. Bár a kapcsolatunkat is megviselte ez a dolog, valahogy sikerült a végére jutnunk és 2018 nyarán, egy korábban félrediagnosztizált helyzet után megismerkedhettünk egy új baráttal, a probléma forrásával. Endometriózis, így hívták és nem hirtelen toppant bele az életünkbe! Ezzel együtt jöttek a haverok is, amikről akkor azt sem tudtam, hogy mik is ezek, mint pl. a laparoszkópia vagy egyéb más, az endometriózishoz köthető barátok. Mondom ezt azért, mert a semmiből meg kellett tanulnunk együtt élni egy állapottal, amiről nagyon keveset tudtunk, nem sokat hallottunk, de idővel rájöttünk, hogy nagyon sokan szenvednek emiatt. Szándékosan hívom így, állapot, nem betegség. Az út innentől már ki volt kövezve, jöhettek a vizsgálatok, a műtét, a hivatalos zárójelentés és az új infó, hogy négyes fázisú endo miatt, a protokoll (jaj de utáltam ezt a szót annak idején, meg igazából most is) szerint van 6 hónapunk próbálkozni. Ha nem sikerül, vagy nem működik, akkor lehet gondolkozni abban, hogy inszemináció vagy rögtön lombik. 

2019 úgy indult, hogy örültünk egymásnak, meg annak, hogy próbálkozhatunk, de aztán két, három hónap után ez a hangulat elment és jött a bizonytalanság, a monoton, kötelező együttlét, aminek csak egy célja volt, valahogy sikerüljön célba juttatni a fiúkat és jöjjön a gyerek. Vajon miért csináltuk ezt, miért akartuk annyira? Kérdések, amiket annak idején vagy a helyzetben fel sem tesz magának az ember, mivel csak egy célja van, megoldani a problémát és örömet okozni a másiknak. 

Ugorva kicsit az időben, két évvel az első fájdalmak megjelenése után, műtéttel, fájdalmakkal, próbálkozásokkal a hátunk mögött eljutottunk oda, hogy a doki egyértelműen kimondta, jöhet a második vagy a harmadik lépés, másképp nem fog menni. Mielőtt ezt leírnám, természetes úton 15-20%, inszem +5%, +10%, és ott a lombik amivel legjobb esetben is elérjük a csodálatos 40%-ot. Ennyi esélyünk van arra, hogy mindent de mindent tökéletesen programozva, összejöjjön a gyerek.

Az út fontos része a várakozás, az öröm, a tervezés, de ahhoz, hogy eljussunk oda, került pár kanyar az életünkbe. Ahhoz, hogy ma itt tartsunk, egy csodálatos gyerek feküdjön - éppen aludjon, meglepő - a másik szobában, 2017 vagy jobb 2018-tól ebben kellett élnünk. Fájdalmakkal teli úton, ami nem újdonság senkinek, mármint ha rákerestek erre az állapotra, találtok nem egy, hanem több száz cikket arról, hogy mi is ez. Ezelőtt 5-7 évvel még heti egy műtétet végzett az a doki aki velünk is foglalkozott. 2018-ban napi 5 műtét (napi öt)! Sokkal később vállalunk gyereket manapság? Vagy, amit sokat beszéltünk itthon is, hogy félünk teherbe esni? Fura, persze, hogy fura ezeket a kérdéseket olvasni tőlem, de attól még ott vannak a levegőben.  

Eltelt több mint egy hét, mióta hazajöttünk a kórházból a kisbabánkkal. Pár nap kórházban tartózkodás után, el sem hiszem, hogy most már egy több mint 10 napos kisfiú boldog apukája vagyok. Boldog? Vajon tényleg így érzem magam, amikor nappalt, éjszakát felcserélve, szinte 2-3 óránként fent vagyunk, pörgünk, megyünk előre a bizonytalanba. Ezt a blogot is azért kezdtem el írni, mert szeretném kiírni magamból azokat a gondolatokat, érzéseket, amiket szülőként, apaként érzek. 

Sok könyvet bújva - a feleségemen keresztül - és olvasva az internet csodálatos világot, valahogy azt érzem, hogy minden gyerek sokkal jobb, kedvesebb, aranyosabb, tüneményesebb mint a miénk. Vajon tényleg a szomszéd gyereke sokkal jobban alszik, vajon a rokon gyereke már két hetesen átaludta az éjszakát? Vajon tényleg odaát jobb csak minden és itt, nálunk nem? Miért van az, hogy ha ez a téma előkerül, mint mindenben, itt is mindenki szakértő lesz rögtön, záporoznak az ajánlások, okos gondolatok, javaslatok, amikkel lassan a nem létező padlást is meg lehetne tölteni.

Pedig, egy 10 napos csecsemőről beszélünk, aki még azt sem tudja, hogy hol van. Szerintem pár nap után jutott egyáltalán el oda, hogy ráébredt arra, már nem ott van, ahol 9 hónapig nevelkedett. Nincs sötét, nincs állandó kaja, fények, ingerek vannak és mindenért meg kell dolgozni. Vagy mindenért meg kell dolgoztatni a szülőket. 

Apa lettem, és bár tudom, tudtam, hogy nem lesz egyszerű, ez az első 10 nap sok boldog de idegeket próbáló pillanatot is hozott. És még csak az elején vagyunk. A "minden percét imádom" részt az elmúlt napok után, senkinek sem tudom igazán elhinni, legyünk őszinték, ez egy nehéz meló, amit minden nap meg kell csinálni. Ez a blog, ha működni fog, azt próbálja majd bemutatni, hogy milyen érzések kavarognak bennem, mit gondolok, csinálok nap mint nap annak érdekében, hogy a babánk szépen fejlődjön, a feleségem sem csavarodjon be néha, pörögjön a meló és legyen időm magamra, magunkra is. 

Lesz majd flashback mert a szülésről beszélni kell, lesz majd live kapcsolás de sajnos flashforward események nem fognak íródni, pedig, néha, nagyon jó lenne!