Apaként, meg úgy egyébként is, teljesen más visszaemlékezni az elmúlt három évre. A baba nem csak úgy lett, ezt persze tudja mindenki, azt viszont csak maximum sejtheti, hogy nem minden megy, ment egyszerűen. Tudjátok, az a gondolkodás, hogy csak simán, természetes úton teherbe esik valaki, ma már nem is annyira egyszerű. Negyven felé közeledve, furcsa nagyon ez az érzés, hogy bár mindent megteszel, nem sikerül teherbe esni. És itt kanyarodunk vissza 2017 második feléhez, amikor még nem is nagyon sejtettük, hogy milyen út áll előttünk.
Három éve, ilyenkor kezdtük el érezni, hogy valami nem stimmel, fájdalmas volt az együttlét és a feleségemnek további problémái is adódtak, amiket nehéz volt kezelni. Jöttek a vizsgálatok, a folyamatos visszajelzések, hogy minden rendben van, de tudtuk, hogy nincs. Bár a kapcsolatunkat is megviselte ez a dolog, valahogy sikerült a végére jutnunk és 2018 nyarán, egy korábban félrediagnosztizált helyzet után megismerkedhettünk egy új baráttal, a probléma forrásával. Endometriózis, így hívták és nem hirtelen toppant bele az életünkbe! Ezzel együtt jöttek a haverok is, amikről akkor azt sem tudtam, hogy mik is ezek, mint pl. a laparoszkópia vagy egyéb más, az endometriózishoz köthető barátok. Mondom ezt azért, mert a semmiből meg kellett tanulnunk együtt élni egy állapottal, amiről nagyon keveset tudtunk, nem sokat hallottunk, de idővel rájöttünk, hogy nagyon sokan szenvednek emiatt. Szándékosan hívom így, állapot, nem betegség. Az út innentől már ki volt kövezve, jöhettek a vizsgálatok, a műtét, a hivatalos zárójelentés és az új infó, hogy négyes fázisú endo miatt, a protokoll (jaj de utáltam ezt a szót annak idején, meg igazából most is) szerint van 6 hónapunk próbálkozni. Ha nem sikerül, vagy nem működik, akkor lehet gondolkozni abban, hogy inszemináció vagy rögtön lombik.
2019 úgy indult, hogy örültünk egymásnak, meg annak, hogy próbálkozhatunk, de aztán két, három hónap után ez a hangulat elment és jött a bizonytalanság, a monoton, kötelező együttlét, aminek csak egy célja volt, valahogy sikerüljön célba juttatni a fiúkat és jöjjön a gyerek. Vajon miért csináltuk ezt, miért akartuk annyira? Kérdések, amiket annak idején vagy a helyzetben fel sem tesz magának az ember, mivel csak egy célja van, megoldani a problémát és örömet okozni a másiknak.
Ugorva kicsit az időben, két évvel az első fájdalmak megjelenése után, műtéttel, fájdalmakkal, próbálkozásokkal a hátunk mögött eljutottunk oda, hogy a doki egyértelműen kimondta, jöhet a második vagy a harmadik lépés, másképp nem fog menni. Mielőtt ezt leírnám, természetes úton 15-20%, inszem +5%, +10%, és ott a lombik amivel legjobb esetben is elérjük a csodálatos 40%-ot. Ennyi esélyünk van arra, hogy mindent de mindent tökéletesen programozva, összejöjjön a gyerek.
Az út fontos része a várakozás, az öröm, a tervezés, de ahhoz, hogy eljussunk oda, került pár kanyar az életünkbe. Ahhoz, hogy ma itt tartsunk, egy csodálatos gyerek feküdjön - éppen aludjon, meglepő - a másik szobában, 2017 vagy jobb 2018-tól ebben kellett élnünk. Fájdalmakkal teli úton, ami nem újdonság senkinek, mármint ha rákerestek erre az állapotra, találtok nem egy, hanem több száz cikket arról, hogy mi is ez. Ezelőtt 5-7 évvel még heti egy műtétet végzett az a doki aki velünk is foglalkozott. 2018-ban napi 5 műtét (napi öt)! Sokkal később vállalunk gyereket manapság? Vagy, amit sokat beszéltünk itthon is, hogy félünk teherbe esni? Fura, persze, hogy fura ezeket a kérdéseket olvasni tőlem, de attól még ott vannak a levegőben.
