Két hét telt el azóta, hogy hazajöttünk a kórházból. Két hete vagyunk itthon és próbálunk felvenni egy ritmust, próbálunk mindent megtenni annak érdekében, hogy a baba jól érezze magát és mi se sodorjuk magunkat teljesen háttérbe. Bár tudom, hogy csak a könyvekben lehet olvasni ilyesmiről, de ez a pici baba érkezett a mi életünkbe, és nekünk is tudnunk kell élni egymással és a babának is velünk. Remélem sikerül megtalálnunk majd azt a bizonyos utat, hogy ez tényleg mindenkinek működjön.
Viszont addig amíg eljutunk oda, beszéljünk kicsit arról, hogy mi is történt a kórházban. Beszéljünk arról, milyen volt az a bizonyos 12 óra, amíg találkozhattunk a babánkkal. Nem volt egyszerű, egyáltalán nem volt az és valahol még mindig nehéz beszélni róla. Meghatározó élmény volt, ez biztos, de nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz. A nehéz most jelent fizikai nehézséget és persze lelkit is. Nehéz, mert én magam semmilyen fizikai fájdalmon nem mentem át, hacsak nézni a feleségem szenvedését, hősies kitartását és tartani a lelket benne, hogy mindent nagyon jól csinál, nem számít annak.
Nálunk a legelejétől kezdve egyértelmű volt, hogy közösen szülünk, megyek én is, apás szülés és ott leszek végig mellettük. A COVID-19 szituáció ezt azért kicsit megnehezítette, a harmadik trimeszterben egyik vizsgálatra sem tudtam bemenni, nem tudtam részt venni a vizsgálatokon, nem láttam a babát csak képeken. A szülés is szervezést igényelt, mert csak teszt után mehettem be és nekem is bent kellett maradnom végig, mert ha kijöttem volna, nem tudtam volna visszamenni hozzájuk. Ettől függetlenül, tudtuk, hogy ezt akarjuk és biztosak voltunk abban, hogy ez lesz mindenkinek a legjobb.
Azon a bizonyos estén, éjszakán, már este elkezdődtek a rendszertelenül érkező fájások, most viszont nem mentek el. Éjfél után átment a dolog rendszerességbe, adott időközönként jöttek, ami már egyértelműen arra utalt, hogy mennünk kell. Kilenc nappal voltunk az eredetileg kiírt dátumtól, de úgy látszik az a bizonyos front megtette a hatását. Felhívtuk a szülésnőt, mentünk be a kórházba, 20 perc alatt összeraktunk mindent és ment minden menetrendszerűen. Vegyük úgy, hogy szülőszobára 4 órát várva kerültünk, majd onnan még 6 óra, hogy jöjjön az utolsó egy óra, aminek a végén láthattuk a babánkat. Ez a hat plusz egy óra viszont nem volt egyszerű. Nem tudom, nem lehet és nem is szabad mindent leírni abból amit itt lát, érez az ember, pár gondolatot viszont engedjetek meg nekem.
Sosem voltam képes elviselni a fizikai fájdalmat saját magamon, most arra is rá kellett jönnöm, hogy nagyon nehezen tudom elviselni, hogy valaki akit nagyon szeretek, szenvedjen. Hiába az epidurális fájdalomcsillapítás, amire két körben is sor került, azért a fájdalmak maradtak. A végére, az utolsó órára viszont teljesen megszűnt a csillapítás, mint akkor ott megtudtam ennek így kellett lennie, hogy az utolsó lökések sikeresek legyenek. Na ezt az egy órát viszont nagyon nehezen viseltük, nagyon megszenvedtünk és hatalmas tisztelet a feleségemnek, ahogy ezt viselte, ahogy ezt megcsinálta. Nagyon büszke vagyok rá. Attól amit én gondoltam, láttam, éreztem, nem hiszem, hogy rossz vagy jobb ember lennék ma vagy másképp tekintenék bárkire is. Viszont volt egy hatalmas élmény, aminek nagyon örülök, hogy részese lehettem. Sikerül-e valamikor feldolgozni ezt, nem hiszem, elfogadni és eltenni valahol magamba, az biztosan menni fog. (Na jó, akkor amikor a placentát kellett megszülni besokalltam kicsit, de abban a 12 órában valamikor nekem is be kellett.)
A szülés, születés, igen, egy hatalmas csoda, fájdalmakkal, szenvedéssel de nagyon nagy örömmel a végén. Ami ezt el tudja kicsit vagy nagyon rontani, az az, hogy ha a végén jönnek még komplikációk, amik miatt sajnos most izgulhatunk (?) kicsit. De erről majd később, most örüljünk, hiszen túl vagyunk a szülésen és két hetesek is elmúltunk már.
